Opera, operett, revü és kabaré erre! De azért a közlekedési bírságot is fizessék be

Kedves Látogatók, Kedves Egybegyűltek!

Önök most azt hiszik, egy újbudai galéria több évtizedet átfogó, impozáns anyagot felvonultató plakátkiállításán vannak, ám ez tévedés. Az impozáns persze igaz, sőt – azonban Önök most egy koncerten, egy különleges hangversenyen, egy zenés kultúrtörténeti utazáson vesznek részt, ahol az egyes plakátok előtt állva felcsendül a jól ismert, agyunkban-fülünkben-szívünkben rögzült dallam, mit dallam, dallamkavalkád, mindannyiunk közös zenei öröksége.

A plakátokat nézve megidéződik dalszöveg, ritmus, sláger, ária, nyitány vagy finálé. Ki ne hallaná az éj királynőjének jeges magasságokban metsző, bosszúszomjas áriáját Varga Győző Varázsfuvola plakátját nézve? A Jaj, cica eszem azt a csöpp kis szádat a Csárdáskirálynő rajzát nézegetvén? A Barbara-song refrénjét a Koldusoperából?

Egy zenei plakát akkor jó, ha felidéz dallamot s szöveget. Mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán. Szobádban lapulni semmit se ér, gyerünk, mert vár az éj. Egyedül nem megy. Ha-ha-ha-ha.
És a dallamokkal együtt felidéződik szereplő, karakter, Dorka alakja az Ózból, az isteni, de nehéz sorsú Sally Bowles a Cabaret-ból, vagy Kern meg Garas, nyakukban a rendezőre utaló S és P betűkkel, és a kettejükre szabott lehetetlen, az egymásra utaltságot jelképező közös nadrágban. Ripacsok.

Felnégyelni, felnégyelni, felnégyelni! – énekli a nép dühödten szegény Koppányra, Vikidál haja kétoldalt varkocsban, nekem ez ugrik be elsőre, pedig Pelsőczy László van Szyksznian Vanda plakátján. Mert a plakát által megidézett valóság korélmény ugyan, de kicsit mindenkinek más.
Szállj fel szabad madár. Pokoli lánggal ég a bosszú bennem. A lyányok, a lyányok a lyányok angyalok.

A plakát, különösen a zenei plakát leginkább gesamtkunstwerk. Látszólag képzőművészet, de az csak dobbantó. Ha ránézek az Yves Montand-t ábrázoló plakátra, nemcsak a romantikusan bús francia sanzon tör fel, nemcsak a szőnyegszerű hóréteget látom a moszkvai Vörös téren, de eszembe jut az osztálytársam is, akit francia nyelvterületre szakadt szülei emiatt a sanzon miatt kereszteltek Nathalie-nak. S ha a mozgalmas, a két New York-i tinibanda tragikus kimenetelű versengését elmesélő ikonikus musical, a West Side Story plakátjára nézünk, ott is beugrik az egyik leghíresebb dal: Maria, Maria, epekedik Tony szerelmééért, pedig a grafika a Jetsek és Sharkok háborúskodását ábrázolja.

A plakátművész szabadsága óriási, mert eldöntheti, a művet pusztán megidézni kívánja, vagy inkább saját alkotói szabadsága kibontakoztatásának terepeként tekint rá. Mindkét hozzáállás legitim, az utókor és a plakátművészet talán akkor jár jobban, ha nem pusztán egy jól sikerült illusztrációt, festményt, képzőművészeti alkotást lát, de az azt fejezi ki, amit az adott produkció, az adott művész képvisel, és még jobb, ha a kulturális közeget, a kort is.

Vogel Eric villamosplakátján például inkább a Budapest Varietét idézi meg a tavasz és a szerelem színének is tekinthető rózsaszínnel, semmint annyira Vámosi nem túl mozgalmas dalát, nem véletlenül hívták a Színházi Élet egykori munkatársát az élet, a női szépség illusztrátorának.

Opera, operett, revü, kabaré, egyszóval színház, színház és színház. Porgy és Bess az Erkel Színházból vagy Mahagonny városának tündöklése és bukása az Operából. Mindkettő a remekül rajzoló, a darab lényegét a színekkel és a formákkal is tökéletesen visszaadó Köpeczi Bócz Istvántól. Hamlet, Bűn és Bűnhődés, Szokolay Sándor és Petrovics Emil kortárs operái. S ha ez még nem volna elég, ebben a nagyszerű gyűjteményben jelentős szerepe van a filmes plakátoknak is, hisz a zene oda is beszüremkedik, betolakodik, kéri a maga részét, szervező erő.

Orfeusz az alvilágban – ha erre a tűsarkú hölgyeket felvonultató, buja vörös plakátra nézünk, nem feltétlen egy NDK film ugrik be, pedig bizony az, na jó, Offenbach híres operettje nyomán. Vannak azért egyértelműbbek. A My Fair Lady Audrey Hepburnnel. A Miss Arizona Mastroiannival és Hanna Schygullával, na meg az isteni Udvaros Dorottya és az olasz maestro elhíresült filmtörténeti csókjával. Az All That Jazz, a Mindhalálig zene, Bob Foss rendezése. A Mary Poppins Julie Andrews-szal, az Aida filmváltozata Sophia Lorennel. Csupa fontos film, csupa ikon, egyszerre mese és kortörténet. Hollywoodi szuperprodukció. Jézus Krisztus szupersztár. Hair. Egy amerikai Párizsban. A Funny Girl Barbra Streisand-nal. De itt vannak a franciák is, a helyüket követelik, a Rocheforti kisasszonyok Danielle Darieux-vel vagy a Piaf. Padam, padam.

És akkor a táncról még nem is beszéltünk. Mert van-e zene tánc nélkül? Van-e tánc zene nélkül? Antonio Gades spanyol táncművész világhíres társulata 1981-ben a Budai Parkszínpadon járt, s hála Varga Győzőnek, a szédületes és nagyívű flamenco előadás megmarad a tánctörténetnek. A Dirty Dancing és a Chorus Line. Itt pedig már Patrick Swayze felejthetetlenül férfias mozdulatait látjuk, meg a tánckar arany cilinderes masszáját a tűpontos koreográfiával, meg az itt-ott kivillanó ezzel-azzal. De tovább már nem borzolom az érzékeiket.

Nézzék végi őket, jó alaposan, s engedjék, hogy megszólaljon önökben a dallam. Szerintem már rég meg is szólalt. És még azt mondják, a zenét nem lehet ábrázolni. Tóth Levente nagyszerű gyűjteménye remek cáfolat erre.

A szöveg elhangzott a kiállítás megnyitóján az Újbuda Galériában. A tárlat február végéig látható a XI. kerületi polgármesteri hivatal ügyfélterében. Közben a parkolási bírságokat is befizethetik. Bár kinek van ilyen? :-)