Tragikusan dübörgő impotencia

Tabutéma harsányra hangolva, ám belül nagy a bizonytalanság és a csend. Az Orlai Produkció legújabb előadása kényes témát feszeget, nemcsak mert a szexről van szó, de arról, amikor az nem megy. Nagyon nem. Méghozzá sokáig, hosszú évekig, méghozzá huszonévesen. Ezt a témát bevállalni, boncolgatni, erről írni, ezt színre vinni, legféltettebb titkunkat, kudarcunkat, nyomorúságunkat és szorongásunkat közönség elé vinni óriási bátorság. És nem öncélú, mert a 26 éves fiatalember traumája nagy valószínűséggel bizonyára nem egyedi, hanem korszimptóma, amiről nem fecseg a felszín, viszont hallgat a mély.

A legjobban a nőktől féltem tekinthető belső utazásnak is, ahol a probléma diagnosztizálása után elkezdődik a vele való együttélés, az okok keresése, a párbeszéd önmagunkkal, mert hát – erről a témáról – kivel mással.

Egy fiatalember, legyen az bárki a szomszédból, a buszról, az aluljárópékségből vagy a bölcsészkarról. Egy fiatalember, aki képtelen a szexre, a nőkkel való intim együttlétre, immáron hét éve. Hét éve hagyta el első és egyetlen barátnője, szerelme, Hanna, és a szüzessége elvesztésével szinte egy időben bekövetkező trauma azonnal megváltoztat mindent. A revelatív szexuális élmény után néhány órával megtámadják, majdnem megkéselik az utcán, kis híján az életét veszíti. Végül kitér a kés elől, földre rogy, védekezik, rohan az utcán támadói elől, le a metró biztonságába, ahová már nem követik, de a metrókocsiban folyik a vér habzó szájából és a félelemtől, sokktól bevizel. Innentől fogva impotens. A szexuális élmény és a durva agresszió összekapcsolódik a fejében.

Mi jön ez után? Pia, kábítószer, potencianövelő csodaszer és impotencia. Ezek keverednek a 26 éves fiatalember életében, aki voltaképp nem tudja, azért éri az impotencia tragédiája, mert megtámadták, méghozzá 24 órán belül szüzessége elvesztéséhez képest, vagy más is közrejátszik, például, hogy apja hatévesen megnézette vele A vihar kapujában című japán filmet, ahol a szamurájok megerőszakolnak egy lányt, és ez nagyon mélyre ment. Vagy mert a szülei elváltak, a viszony rossz, húsz éve nem látta az apját és nincs kinek bizonyítani, hogy ő is férfi.

Sok minden keveredik Dékány Barnabás rendkívül intenzív, szuggesztív figyelmet teremtő előadásában: nagy szerelem, sok hiány, az orvoslásra tett különböző kísérletek, amelyek közül egyik sem működik igazán. Annál inkább van félelem, szorongás, mindenféle terelés és védelmi mechanizmus. A sors úgy hozza, a szexológussal készített újságírói interjú során a szakember rájön, itt valami óriási, folyamatos félelem munkál. A nyolcvanéves asszony megérzi a bajt. Merthogy a szex nem a dugás, hanem a bizalom. És ebben a fiatalemberben épp bizalom nincs, méghozzá leginkább önmaga, a szerelmi helyzet megélése, kibontakoztatásának képessége iránt nincs. Az adott pillanatban mindig beszorong, persze a csajok rendesek, tolerálják a hiányt, próbálnak segíteni, de van, amelyik odébbáll. A fiú rááll a szerelmi együttlét és hódítás nélküli orális szexre, konstatálja, a nők így is ragadnak rá – sic transit gloria mundi – így is jut neki szexuális élmény, a valódi aktus hiányát pedig a piára lehet fogni. És rááll erre a beteg nonszenszre.

A darab Horváth András Dezső hasonló című regényéből született, s érezni is végig, eredetileg prózai mű, ott lehet ennyire kifejtősen taglalni, efféle önreflexív verbalitással a mélységeket. Deés Enikő dramaturg színpadi szövege, adaptációja is erős, ezzel dolgozik Dékány, aki klasszikus értelemben véve nem monodrámát ad elő, mert a szereplők, a szerelme, Hanna (László Lili), a szexológus (Csákányi Eszter), a csajok, a sok Dorina, Szofi, Vivi, Evelyn és végeláthatatlan számú nő multimediálisan, képpel, hanggal jelen van, reflektál, megszólal, párbeszédet folyat vele. Ezeket a hangokat, válaszokat mind ő kezeli, játssza be, hangosítja mesterien, akár egy szuper DJ, s ez a kezelés nem pusztán technikai bravúr, de nagyon is szerves részét képezi az előadásnak, mintha Dékány hangszeren játszana, olyan vehemenciával halkít, hangosít, nyomogatja a gombokat, szinte táncol a keverőpulton, a potméter is mintha valamiféle mankó volna a szöveghez, a ritmushoz, ehhez a dübörgő, crescendáló dramaturgiához.

Orlai Tibor produkciós vezető megint egy nagyon súlyos társadalmi problémát tár elénk, a fiatal alkotóstáb pedig olyan formát talált az egyéni történetnek, amelyben nem válik kínossá a kibeszélés, sőt, a figyelmet mindvégig éberen tartó előadás hatására a belső dübörgést átveszi a néző is.

Georgita Máté Dezső rendezése a dinamikára, a ritmusra és az erős színészi játékra épít, ám nagyon is láttatja az egyént érintő, sorsformáló traumát, ami miatt a fiatalember konstans drámában és folyamatos hárításban él.

Az előbemutató közönsége bőven nem az érintett korosztály volt a Benczúr Házban, de valahogy senki sem feszengett, senki sem prűdösködte el az egészet, a közönség inkább azt a traumát látta dinamikus formában feldolgozva, amely felgyorsult, megzakkant, minden sarkon fenyegetettséget hordozó világunk sajátja, s melynek az ellensúlyozására alkalmazott, idegrendszerre ható szerek csak a rossz irányba visznek. Az alapproblémára, az intimitásra és a bizalomra való képtelenségre nincs gyógyszer, olyan mély, gyermekkori lenyomatokban és felnőttkori traumákban leledzik, hogy még az is kérdés, létezhet-e megoldás. Ez nemcsak a pszichológia, de az előadás kérdése is.

A végig dübörgő kivitelezés cseppet sem zavaró a diszkó vagy DJ-világot nem kedvelőknek sem, a belső hangokat is külsőleg megszólaltató hangorgia szerves része a dramaturgiának, a folyamatos belső zakatolást kiválóan érzékelteti. Itt igazán nem öncél egyetlen bejátszott hang sem, legyen az szívdobogás, érkező mentő vagy a belső szorongás hangjai.

A Legjobban a nőktől féltem multimédiás színház, mely a bemutatón a Benczúr Ház barokk csillárjával, stukkóival és freskóival erős ellentétet képezve is abszolút működött, a Jurányi függetlenszínházas közegében pedig majd végképp hazatalál.

S hogy mi a vég? Hogy van-e remény? Hogy egy új szerelem által meggyógyul-e hősünk? Megbirkózik-e önmagával és leküzdi-e a traumát? Nos, ezt mindenki döntse el maga, s még az se biztos, hogy erre a kérdésre az ész és a szív ugyanazt a választ adja.

Fotók: Gálos Samu