Neil LaBute: Az amerikai drámaírás sem reagál gyorsabban, csak nagyobb a piac

Az amerikai drámaíró, filmrendező, forgatókönyvíró, producer a színház és a film világa között aktívan ingázik, mindkettőben egyedi látásmóddal és nem szerény sikerrel. Ha lenne valakim címmel most az Orlai Produkció mutatta be kétszereplős színművét, mely azt járja körül, a Me too utáni világban mennyire ellehetetlenült férfi és nő ismerkedése. A premier apropóján a drámaíróval Zoomon beszélgettünk.

2020-ban írt, nálunk most bemutatott darabja két fiatal buli utáni, igencsak nyögvenyelős ismerkedését helyezi fókuszba, és már a párbeszédek szintjén is nagyon erősen lejön, mennyi szorongás van a fiatalokban az ilyen helyzetekben. Hogy már semmi sem azt jelenti, amit korábban, se verbálisan, sem fizikailag, sem sehogy. Ennyire megváltozott az ismerkedés folyamata a Me too-mozgalom után? Ennyire nem megy ez ma nekünk?

Ennyire. Mivel semmit nem tudunk a másikról, minden feltett kérdés, ami a névvel, a származással, a genderügyekkel vagy a nemi irányultsággal kapcsolatos, olyan kényes lett, hogy egyetlen perc alatt akár utolsó mondattá válhat egy beszélgetésben. Ha a másiknál érzékeny pontot érintünk, azonnal véget érhet a találkozás, az ismerkedés. Mára kiszámíthatatlan lett egy beszélgetés. A múltban sokkal egyszerűbb volt, az ember egyszerűen fizikailag jobban érezte, benne van-e az ügyben vagy sem, egyszerűen volt egy flow, most meg annyi szabály van, annyi mindenre kell odafigyelni. Ez nem feltétlenül baj, de rengeteg különböző próbálkozásra és tévedési lehetőségre ad lehetőséget, és ettől az emberek sokkal óvatosabbak és kevésbé nyílnak meg. Tulajdonképp már vicces is ez a helyzet, akár romantikus komédiaként is olvasható.

Hat darabját mutatták be eddig Magyarországon, A szentek csevegését, A kegyelem napját, A modellt, A Valami csaj(ok)at, A kövér disznót és most a Ha volna valakim címűt. Amerikában melyik darabnak volt a legélénkebb visszhangja? Melyiknek volt a legerősebb társadalmi üzenete?

Mindegyiknek élénk visszhangja volt, de mindegyiknek más. A Kövér disznó akkor, amikor írtam, fontos volt számomra, A modell is. A szentek csevegése pedig az egyik legérdekesebb darabom szerintem, mivel monológokból áll össze. Én magam nem tudok választani közülük, ahogy a gyerekei között se tud választani az ember, de szeretem a kétszemélyes színműveket, és gyakran írok egyszemélyes darabokat is. Ez a színészeknek is nagy kihívás, mert rajtuk múlik, megragadják-e a közönséget vagy sem.

Mit gondol, miért olyan sikeresek a színdarabjai? Mert a mai korra reflektálnak, vagy mert általában van a szerkezetükben egyfajta csavar?

Az mindenképp fontos, hogy a mai kor problémáira reflektálok. Néha persze meglep a közönség, amikor valamit viccesebbnek vagy épp szomorúbbnak gondol, mint én, vagy akár hosszabbnak, de egy színdarab sikere mindig a közönségen múlik. De talán a Kövér disznó a leguniverzálisabb darabom. Mivel az emberi gyávaságról szól, valamennyien beleláthatjuk magunkat. Két ember találkozik, megszereti egymást (egy nagyon kövér nő és egy jóképű fiatal férfi – A szerk.), de a társadalmi nyomás, a környezet miatt mégsem elég erősek ahhoz, hogy felvállalják egymást és saját döntésüket. Talán ez a legszomorúbb végű darabom, tulajdonképp egy karaktertanulmány, amikor a két ember külön-külön elég erős, de végül sajnos mégis realizálniuk kell, hogy olyan erős a környezet elvárása, a társadalmi nyomás, hogy ki kell mondaniuk, az erejük nem elég ehhez a kapcsolathoz, bármennyire is szeretik a másikat. Számomra ez volt a szomorú ebben a felismerésben.

Valóban nagyon szomorú, hogy ennyire kondicionál minket a környezet, a társadalmi elvárások.

Ez univerzális, mindenhol így működik. Én is találtam magam hasonló helyzetben, volt egy barátnőm, akit a szüleim nem fogadtak el, és fordítva is előfordult, amikor a barátnőm szülei mondták, na ki ez a „zsidó fickó”? Nem vagyok zsidó, de ezzel akarták kifejezni a nemtetszésüket. Valahol mindannyian gyávák vagyunk, ilyen az emberi kapcsolatok erődinamikája, legyenek azok üzletiek, családiak, barátiak, szerelmiek vagy bármilyenek. De ezzel kezdeni kell valamit és kezelni kell.

Magyarországon a drámaírók, a színdarabok nagyon lassan reagálnak a jelenkori történésekre, szinte alig születik kortárs színdarab, ellenben az amerikai drámairodalom, innen nézve legalábbis, nagyon gyorsreagálásúnak tűnik. Ön szeptember 11-e után is darabot írt, a Me too- mozgalomra pedig már 2020-ban egyfajta választ adott a nálunk most bemutatott Ha lenne valakimmel. Mi lehet a magyarázata annak, hogy az amerikai drámaírás ennyire gyorsan reagál az eseményekre?

Nem hiszem, hogy az amerikai drámaírók gyorsabban reagálnának, egyszerűen csak nagyobb ország vagyunk, jelentősebb a piac volumene, több a platform, a megnyilvánulási lehetőség, és ez kitermel válaszokat. Több darab születik, van, aki magánerőből szedi össze az anyagi forrást és egyszerűen valamilyen médiumra kiteszi. Mi nem nagyon vagyunk politikus színház ebben az értelemben, ahogyan például az angol színház, persze nem a West Endről beszélek, amely elsősorban a musicalekre és Shakespeare-átiratokra fókuszál, de van az angol színháznak egy olyan erős politikai vonulata, mely az aktuális problémákra, közéletre fókuszál. Nem tudom, önöknél hogyan működik, de tavaly nyáron Romániában dolgoztam és úgy tapasztaltam, az állami színházak teljesen másképp működnek a nagy társulati tagsággal, én itthon teljesen más közegben, máshogy dolgozom.

Még mindig tanít drámaírást?

Most már inkább workshopokat tartok szerte a világban, illetve az Egyesült Államokban, csak akkor tanítok, amikor tudok.

A színdarabírás mennyire tanítható, illetve mennyire tehetség, zseni kérdése?

Mint a legtöbb dolog, bizonyos fokig ez is elsajátítható. A drámaírás művészet, ugyanakkor mesterség is, ami annál jobban megy, minél inkább gyakorolja az ember. Csinálni kell, írni, újraírni, beszélni róla, és persze kitartás is szükséges. Meg természetesen szerencse. Két típusú drámaíró van, az őrületes tehetség, meg az, aki nem annyira tehetséges, de kitartó. Az utóbbi is lehet sikeres.

Az ön pályáján is sokat számított a szerencse?

Rengeteget. A szerencse óriási szerepet játszik az életben, aki ezt tagadja, hazudik. Én inkább úgy mondanám, a „ha” helyett a „mikor” fogalmára kell fókuszálni. Nem azt kell hajtogatni, hogy „ha ezt meg ezt meg tudnám csinálni”, hanem azt, hogy „mikor fogom megtenni”. Magyarán ha a helyzet adott, készen kell állni és élni a lehetőséggel. És ha hiszel benne, meg is fog történni. Dolgozni kell és írni a következő darabot, és a következőt.

A saját darabjait mindig ön rendezi?

Nem mindig, mondjuk úgy fele-fele arányban. Attól függ, van-e rá lehetőségem. Ha éppen filmet rendezek, nem tudom őket rendezni, de nagyon nyitott vagyok arra, hogy más rendezze meg. Nem gondolom, hogy az én fejemben van a legpontosabb verzió. Én örülnék, ha az összeset megrendezhetném, de így is jó.

Hogy tudja az író kreativitást a pénzügyi sikerrel egyensúlyban tartani?

A színházban azért a nyomás sokkal kisebb, bár ha musicaleket írnék, más lenne. Íróként a kereskedelmi szempontoknak kevésbé kell megfelelnem. Amikor az ember megrendelésre dolgozik, számos tényezőnek, a producer, a stúdió elvárásainak kell megfelelni. A stúdió diktálhat, lehet-e ez a jelenet rövidebb, lehetne-e a női szereplő nagyobb sztár, stb-stb., s a végén mindig a pénz számít. Ilyenkor nem biztos, hogy mindig a legjobb verzió valósul meg, de hát ez van, ez így működik. Én mindenesetre nem azzal indulok munkába reggelente, hogy hogy lehet ebből minél több pénzt kihozni, én a történetet akarom elmondani, méghozzá a lehető legjobban. Persze ebben a felállásban ez nem mindig a legjobban sikerül.

Önnek ki a kedvenc drámaírója?

Csehov.

És a kortársak közül?

Claire Kiechel. (New York-ban élő amerikai drámaíró – A szerk.) Fantasztikus, ahogy folyamatosan megújul, mindig újabb és újabb dolgokkal rukkol elő. Néhány darabjára azt mondom, bárcsak én írtam volna. Bizonyára jómódú férje van vagy gazdag családból származik, mert ő tud csak színházzal foglalkozni. Csodálom.


Neil LaBute darabjait már több mint két évtizede játsszák Magyarországon. A szentek csevegését Margitai Ági rendezte a Thália Színházban, a Pesti Színház A modellt játszotta nagy sikerrel, mintegy két évtizede pedig Schilling Árpád a Krétakörrel mutatta be a szerző A kegyelem napja című színművét. Az angolul a The mercy seat című darab érdekes, kicsavart nézőponttal reagál a szeptember 11-ei tragikus eseményekre. A Valami csaj(ok)at a Rózsavölgyi Szalon, a Kövér disznót A Karinthy Színház mutatta be. LaBute darabjai erősen kutatják a férfi-női kapcsolatok titkait, az Orlai Produkció által most bemutatott Ha lenne valakim is ezt teszi. A modell (The shape of things) című színdarabját filmes verzióban is megírta és megrendezte, a magyar származású Rachel Weisszel a főszerepben.

Az interjú megszületését az Art is business és a Theatrum Mundi Színházi Ügynökség tette lehetővé.