Mért legyél tisztességes? Kiterítenek úgyis

Spiró legjobb darabjainak az a sajátjuk, hogy végtelenül szomorúvá tesznek. Mert mi van például a Kvartettben, amit még szegény Marton László rendezett a Pesti Színházban? Hát az, hogy az istennek se jön létre a teljesen eltérő érdekek mentén működő szereplők között a megértés, de még a valódi kommunikáció is csak nyögve-nyelve. Mi van a Prahban, amit Börcsök Enikő és Schneider Zoltán játszott felejthetetlenre a Radnótiban? Hogy az egyszerű, sorsát irányítani nem, csak elszenvedni képes ember nem tud mit kezdeni az egész életében áhított, majd váratlanul rászakadó nagy szerencsével és elégeti a lottószelvényt dühöngő tehetetlenségében. Vagy a Vénnek való vidék, melynek szereplői szánt szándékkal nem akarnak látni, inkább beletörődnek önnön manipulálásukba és a nyilvánvaló hazugságba.

És akkor most itt van a Széljegy, mondanám, talán a legdurvább, ahogy ábrázol minket, társadalomban élőket, de hát mindegyik a fentebbiek közül pályázhat eme nemes címre. Itt ugyanis arról van szó, hogy az ember olyannyira elvesztette már a morál utolsó morzsáját is magában, hogy a gyerekkori legjobb barátnőjét veri át néhány millió forintért. A briliáns, minuciózusan megkomponált, tűpontos és letaglózó társadalomkritikát rajzoló darab rögtön felveti a kérdést: süllyedhet-e idáig az ember? És sajnos nem is hagyja a választ a közönségre: bizony igen.

Süllyedhet odáig, hogy kihasználja a járatlan, az élet fertőjében még nem szocializálódott ember jóhiszeműségét, naivitását, barátságba vetett hitét, és pusztán anyagi haszonszerzésből visszájára fordítja mindezt.

A darab végén van egy pont, amikor már hamis tanúzás, az egykori barátnő pszichiátriára küldése, leszedálása, előzetes letartóztatásba helyezése és egyéb durvaságok kerülnek terítékre, és az ember nem tudja, Spiró tényleg ennyire sötéten látja a világot, az tényleg ilyen sötét, vagy pedig a darab túlhúzásáról, már-már abszurdba hajlításáról van szó. Pedig „csak” annyi történik, hogy egy undorító, haldokló asszonyok lakását kicsaló és azokat még a hagyatéki tárgyalás előtt értékesítő ingatlanmaffiózó (Bányai Kelemen Barna) lett beengedve, ügyködése pedig a legalizálás köntösébe bújtatva egy igen jól menő ügyvédi irodába, úgy, hogy az Ónodi Eszter által félelmetesen realisztikusra játszott ügyvédnő kiválóan összejátszik a maffiózóval, a felszínen ideig-óráig a korrektség látszatát keltve.

Mind a négy szereplő húsba vágó alakítást hoz mind a Kamra, mind a Színház TV számára készített, közönség nélküli előadáson. Ónodi szinte a szemünk láttára megy keresztül a jellemtorzuláson, s válik életuntságát, apátiáját és tulajdonképp szerencsétlen boldogtalanságát műmosoly és műérdeklődés mögé bújtató menő ügyvédnőből a legaljasabb csaló megtestesítőjévé, aki a barátnőjén kéri számon, miért adott át négymillió foglalót édesanyja udvarlója és a családi képek eladásának jóvoltából mindenféle papír nélkül, miközben ő intézte úgy a helyzetet, hogy ez megtörténjen.

A terpeszállásban feszítő, vérproli, piros bőrkabátos, tenyérbemászó stílusú ingatlanmaffiózót, aki a kezicsókolomot kötőszóként használja és annyira tahó, hogy az már szinte költői voltaképpen, Bányai Kelemen Barna játssza olyan zsigeri hitelességgel, hogy szerencse, hogy köztünk a képernyő, vagy a szűk tér dacára az a néhány méter, 

mert ha beengednének a ringbe, reakcióm valószínűleg a tettlegességig fajulna.

Ezt a proli sorból származó, de az onnan minden áron, akár bűnözéssel történő kiemelkedést már gyerekkorban szilárdan eltökélő maffiózót csak az tudja veszély nélkül elhárítani, aki tanultságán túl az élet adta gyakorlati tapasztalatok, a józanság és az emberismeret tekintetében is felveszi vele a versenyt. És sajnos a Széljegy főhőse, esetünkben inkább fő áldozata (Fullajtár Andrea) nem veszi fel. Őt képes megsemmisíteni egy amúgy primitív maffiózó.

Takács Katalin pedig, aki voltaképp epizódszereplő, az áldozat-édesanya egyetlen jelenésébe úgy tudja egész életét elsírni – lánya egyetlen gyermek, aki nélküle se lakást, se férjet, de még egy rendes vér szerinti gyereket se képes felmutatni, csak egy kétes származású, ki tudja, milyen géneket örökölt, örökbe fogadott Kevinkét (ezeknek a vérében van!) – hogy szánalmas viselkedése még tulajdon lányát és megsemmisülésre készteti.

A fordítóként dolgozó güriző értelmiségi, az egykori éltanuló, a maga területén kiváló, ám egzisztenciálisan és pszichésen is a kizsákmányoltak közé tartozó, gyermekét egyedül nevelő anya a másik, aki miatt szomorúak leszünk, mert a világ csak akkor tud ilyen rohadt lenni, ha vannak ilyen védtelen, naivnál is naivabb figurák, akik nemcsak akkor válnak tehetetlenné, amikor belépnek az ügyvédi iroda ajtaján, de valószínű egész életükben hiányzott belőlük az érdekérvényesítési képességek minimuma is. Fullajtár Andrea gesztusaiban, mozgásában, ideges kézkapkodásában, kései észbekapásában és kiborulásában is szerencsétlen fordítójának sorsa cseppet sem bizonyítja azt a tételt, hogy minél tovább tanulunk és minél több nyelvet beszélünk, annál jobban boldogulunk az életben. Mert a boldoguláshoz persze sok minden kell, de leginkább egyfajta önvédelmi vonal kialakítása.

Spiró azért megszánja a nézőt, mert miután már minden reményünket elvesztettük a tekintetben, hogy a világban van még emberség, kiderül, az átverőt is át lehet verni, és át is verik, ráadásul ő átveretése végén még erkölcsi feljebbvalóságába se kapaszkodhat mint végső szalmaszálba.

Spiró minden mondatával üzen, Zsámbéki Gábor pedig tökéletes partnere rendezőként abban, hogy nem lehet eléggé tudatosítani, a világ milyen szemét, s ha nem vagyunk kellően felvértezve szemétsége ellen, akárhány nyelvet beszélünk és akárhány diplománk van, elvesztünk. És hogy a jóság voltaképpen gát, mert csak akadályoz abban, hogy észrevegyük ezt a szemétséget.

Fotó: Szilágyi Lenke