Éljen Rákosi, avagy turkálás a múltnak szemétdombján

_{Spiró Györgynek igaza volt, amikor a magyar dráma napjának díjátadóján, ahol ő nyerte az első díjat, azt mondta, a Főtitkárok akkor lesz jó a színpadon, akkor fog jól kijönni, amit ábrázolni akart, ha olyan színészek játsszák, akiknek fogalmuk sincs, ki az a Kádár János. Akkor kifejezetten vitattam ezt az abszurdnak tűnő álláspontot, vitába szálltam a díjazottal, illetve próbáltam rákérdezni, miért mondja, hiszen hogyan lehetne hitelesen ábrázolni egy történelmi kort, pláne ha a közelmúltról van szó, ha az ábrázolójának nincs képe róla, hidegen hagyja, nincs hozzá viszonyulása.}    

A Katona József Színház Kamrájának előadását látva utólag azt kell hogy mondjam, bár abszurdnak találtam Spiró gondolatát, tökéletesen igaza volt – hiába, a színházi mechanizmusokat ízig-vérig ismerő színházi ember − bár azért tegyük hozzá, van ott egy rendező Zsámbéki Gábor személyében, akinek tudása is, viszonyulása is van a korhoz és az ábrázolt figurákhoz, s ha jól mozgatja a színészeket, az előadásban is hiteles Kádárunk, Rákosink, Rajkunk lesz. Nagyjából ők hárman a Főtitkárok főszereplői, s nehezen tudnék az őket megformáló három színész közül választani, melyikük figurája az erősebb, hitelesebb.                        

Spiró drámája a feltételezésekkel ellentétben nem a közelmúltnak már nem, inkább félmúltnak nevezhető Kádár-korba vezet – ha oda vezetne, még több viszonyulásunk, érzelmi pozicionálódásunk lehetne – de nem, a Főtitkárok bizony éppen ott áll meg, ahol a Kádár-kor elkezdődik, illetve egészen pontosan 1957. május 1-jén, azon a tragikus május elsejei felvonuláson, amely tán még az ’56-os forradalom leverésénél is keservesebb, hiszen a forradalmak mindig leveretnek, de a mintha mi sem történt volna érzését hordozó belesimulás, újra hadrendbe állás a régibe, abba, ami ellen lázadtunk, a hiábavalóság és reménytelenség érzésével mélyíti el a történteket.  

A Főtitkárok hosszas kutatás, levéltári felderítés, irat-, és dokumentumtanulmányozás után végül konkrét szövegekből, a potentátok és pártfunkcionáriusok saját beszédeiből, vallomásaiból és vallatásaiból, feljegyzéseiből áll össze, tehát nem fiktív, Spiró által kreált szövegek, ellenben a válogatás az ő felelőssége.   

Nos, elmondhatjuk, hogy ez a válogatás nem csak nagyon jól, gazdagra, árnyaltra és objektívre sikeredett, az önmagát a fenti nyilatkozattal dramaturgi szerepbe toló szerző teljesen önálló darabot hozott létre, ami nem pusztán egy árnyalt történelmi beszámoló, dokumentumdráma – persze az is –, de a szereplők motivációihoz, jelleméhez is közelebb engedő, önálló, független darab, amely a karakterek cizellált bemutatásán, a történelmi félmúlt felidézésén és értelmezési kísérletén túl nyilvánvaló drámai, fikciós erővel is bír. Igazi Spiró-mű tehát, ahol a főhősök nem pusztán az adott történelmi korba helyezkedő fiktív személyek, hanem az adott kort mozgató valós történelmi figurák.                                                                        

A Főtitkárok voltaképp a Rajk-perről szól, illetve a ’46-től ’57-ig tartó súlyos időszakról, és kiválóan tárja elénk, miként alakulhatott ki a kor legnagyobb koncepciós pere, milyen szerepe volt benne Rajknak, miféle személyiségjegyei vagy magatartása adott okot arra, hogy a mindenféle cizelláltságtól vagy részben másként gondolkodástól reszkető pártvezetés provokátornak, bomlasztónak, „rossz kommunistának” gondolja, s hogyan lépett aztán Kádár a helyébe, hogyan lett ő a gyanús elem, s hosszas és megfontolt munkával, lojalitással hogyan sikerült ebből kikeverednie.

A darab legfőbb szándéka Kádár pixisből kikerülésének, majd hatalomra jutása útjának emberi és társadalmi bemutatása, a kádári életút e szakaszának ábrázolása, na és legfőképpen annak a konspirációra, egymás ellenőrzésére épülő kommunista pártnak s az egész rendszernek elénk tárása, melyet Orwell 1984-éből és sok más műből már jól ismerhetünk. Azt az önműködű gépezetet, mely a legkisebb ellenállás, elhajlás, másképp gondolkozás gyanújára kiveti magából az adott elemet, kitaszítja és szankcionálja, s onnan bizony visszaút már nincs. A Főtitkárok, amely a Sajnálatos események című drámatrilógia első darabja, megmutatja, a Csermanek János néven született egyszerű munkásfiúnak, műszerésznek miként sikerült ez, miként sikerült a börtön és a rávetülő gyanú után visszaférkőzni Rákosi bizalmába.  

A darabban Spiró rejtett, mégis evidenciaszámba menő humora is meg-megcsillan, amikor a Kádár káderlapját néző főtitkár nézi, hogy uramisten, kiből csináltunk mi itt valakit, hiszen oké, hogy nem burzsuj, nem polgár, nem arisztokrata, de ennek még egy rendes szakmája sincsen, csak segédmunkás, akkor azért az olyan felismerés, amelyen nem lehet nem röhögni. 

Zsámbéki Gábor rendezése kiválóan hozza ki saját szellemiségével Spiró darabjának értékeit anélkül, hogy állást foglalna vagy valamilyen irányba eltolná a korszakhoz való viszonyt, akárcsak Spiró, ő is objektíven ábrázol, láttat és feltár, tele nagyszerű ötlettel és erős jelenettel, színészvezetéssel.    

Fekete Ernő ha még kétszáz szerepet játszana el életében, akkor is képes lenne kétszáz új karaktert találni magában, sohasem meglévőből dolgozik, s mintha eszköztára, belső szellemi és lelkivilága végtelen lenne, ezt a Rajkot is úgy formálja meg, hogy nem szánalmat érzünk iránta, hanem azt a még vallatási helyzetben is szellemi fölényét, blazírtságát, a másképp értelmezés, másképp gondolás lehetőségének és gyakorlatának belső luxusát megélő figurát, aki noha áldozattá válik, nem von vissza semmit tetteiből, sziklaszilárd jellem, és bizony a kor középszernél is gyengébb, betagozódó, félelemből vagy agymosásból gondolkodó-cselekvő pártkatonáinak klasszisokkal felette áll. Ez a Rajk nem egy megfáradt, megvert figura, hanem maga a szellemi különállás, aki kihullik a történelem kényszeredetten a működőt, a lojálist, a rendszerhez foggal-körömmel ragaszkodót kitermelőinek rostáján, olyan valaki, akit sem a rendszer, sem a kor nem engedhet meg magának, mert sajnos még nem nőtt föl hozzá.                        

Elek Ferenc köpcös és kopaszodó, nagyvonalúra formált Rákosija entellektüel figura, aki hat nyelven beszél, rácsodálkozik, ha Rembrandtot lát magántulajdonban, ókori görög bölcsektől idéz, és szívesen időz és mutatkozik Truman társaságában, de nem veszi észre, hogy ez nem üdvös, mert ha Sztálin nem utazhat, akkor neki se kéne a világpolgárt játszania.      

És a Farkas Vladimir ávós alezredest játszó ifjú Gloviczki Bernát is csak azt bizonyítja, Spiró darabja nemcsak történelmi dráma, de fikció is, hiszen neki aztán igazán nem lehet a korhoz viszonyulása, mégis kiválóan és óraműszerűen csinálja végig azt a kihallgatást, amit egy ávós tisztnek betanítva, gördülékenyen, lélektelenül, szinte szenvedélyes zordsággal és hidegséggel végig kell csinálnia.  

Spiró a párt és az ÁVH közötti konfliktusokat is feltárja, ahogy az ávós tisztek manipulált, a vallatott szájába adott mondatokat tartalmazó tisztességtelen kihallgatási taktikáját, de hát ebben a rendszerben, önnön működése folytán már a saját maga által létrehozott egység megfelelő működése sem garantált.                        

Az előadásban gyakorlatilag nincs díszlet, mindössze egy dobogó, amiről az elején a főtitkárok amerikai delegációjuk során lelépnek, illetve egy óriási méretű rablánc, amelyet olykor, nyomatékot adva egy-egy kihallgatásnak, megcsörrentenek, ezeken kívül inkább csak kellékek vannak szétszórva pêle-mêle, azok képezik a díszletet, sapkák, mindenféle relikviák a korból a földön összehányva, melyek folytatódnak még az előtérben is, írógépek, levelek, mozgalmi dalok kottái, rendjelzések és zászlócskák, egy részüket a színház felhívására önkéntesek adták saját tárgyaikból össze. Az összegyűrt drapériák, zászlók, oklevelek, levitézlett vörös csillagok, egy régi rádió alkotta történelmi halmaz díszletet képez, mintha a múlt szemétdombján járkálnánk, belefulladva a sok, történelem által levetett, kimustrált cuccba.                                                                                                

A Főtitkárok fontos darab a múltról, erős és megidéző dokumentumdráma abból a rendszerből, amelynek enyhébb verzióját még csak harmincöt éve hagytuk magunk mögött. Jelentős lenyomat a korból, melyet nem árt érteni ahhoz, hogy tudjuk, milyen előzményekből áll össze a minket jelenleg körülvevő rendszer, még akkor is, ha azokat magunk mögött hagytuk történelmünk szemétdombján.       

Fotók: Szilágyi Lenke